20. fejezet Villámok

Bella szemszöge:

Itthon ül az egész család- na meg Edward-, és várjuk Max érkezését. Idegesítő. A nappaliban várakozunk. Mindenki a gondolataival van elfoglalva- szegény Edward biztosan majd megőrül.
Vajon milyen lesz újra látni Maxot? Tudom, hogy nem szeretem, de akkor is. Mégis csak kötődtem hozzá. És az ilyen érzések nem múlnak el csak úgy…
Hirtelen megéreztem az illatát. Mentol. Ezt az aromát bármikor, bárhol felismerném.
Edward teste megfeszült mellettem. Neki a legrosszabb. Úgy gondoltam meg kellene nyugtatni valahogy. Megöleltem, ő is így tett, bebújtam az ölelő karjai közé. Olyan jó volt így lenni. Mintha a világ megszűnt volna körülöttünk, és csak mi ketten számítanánk. De sajnos az élet nem ilyen egyszerű. Életem egyik legnehezebb beszélgetése vár rám.

Úgy döntöttem, hogy nem kellene a házat szétveretni Maxal, így inkább beviszem az erdőbe. Jobban járunk. Amint ezt eldöntöttem fel is pattantam a kanapéról, de mielőtt kirohantam volna Max elé, üzentem gondolatban kedvesemnek.
- „ Gyere majd utánunk. Ne kérdezz semmit! Bízz bennem! Szeretlek!”
Azzal otthagytam meglepődött páromat, hogy megkeressem az ex pasimat. Vagyis, ő még nem tudja, hogy az, de ami késik nem múlik…
Max egyenesen felém futott, csak úgy száguldott. Ha nem lennék szerelmes biztos, hogy most beleesnék. A bőre csillogott a napfénytől. Szőkés haja lengedezett a szélben. Mint egy félisten. Amit elém ért felkapott és megpörgetett a levegőben. Olyan gyerek volt még. És én ezt a nagy gyereket fogom megbántani, méghozzá szánt szándékkal. Nincs igazság!
- Úgy hiányoztál szívem! – Mondta, és közben megcsókolt. Nem éreztem az a bizsergést, mint Edwarddal. Egyszerűen semmi.
- Te is nekem Max. Hagyd itt a csomagjaidat, majd beviszi Matt. Gyere, beszélgessünk. – Azzal az erdő felé kezdtem húzni. Még visszapillantottam a házra, és akkor szembetaláltam magamat, egy dühtől szikrázó szem párral. Gondolatban üzentem neki. „ Gyere lassan utánunk.”
Amint elég messze kerültünk az otthonomtól megálltam. Szembenéztem az egykor számomra oly fontos férfival. Nemrég még ő jelentette nekem a világot. Ő volt az aki, ha kellett ha nem, ott volt mellettem. De már nem ő nekem a mindenem. Már nem ő a támaszom, nem ő van velem éjjelenként, nem ő mondja, hogy szeret…
- Max mondanom kell valamit. Nagyon nehéz ezt elmagyarázni, de valahogy megpróbálom.
- Mi a baj Bella? Mond el nyugodtan. – Közelebb lépett hozzám, és megsimítottam az arcomat. Miért ilyen nehéz?
- Max, ezt…ezt nem csináld. Így is elég nehéz… - Elvette a kezét az arcomtól, és a szemembe nézett.
- Én már nem szeretlek. Az igazat megvallva sosem szerettelek. Én erősen kötődtem hozzád, és azt hittem, hogy ez az szerelem, de rá kellett jönnöm, hogy nem az. Azzal álltattam magam, hogy ennyit kell éreznem, hogy nekem nem jutott több, de ez nem így van. Hidd el, nem azért jöttem ide, hogy összeszedjek valaki, nem is azért, mert tőled akartam távol lenni. Semmi köze ezekhez az utazásomnak.
Max köpni-nyelni nem tudott. Szegény sokkot kapott. Legalább is azt hiszem. Olyan ideges lett egyik pillanatról a másikra, hogy nem tudta az erejét kordában tartani. Mindenhol villámok röpködtek. Egy engem is majdnem eltalált. Még szerencse, hogy nagyot ugrok.
Max szenved. Tudom. És én nem tudok rajta segíteni. Lényegében én tettem ezt vele, így hát megérdemlem, hogy belém csapjon egy villám. Vártam is, hogy mikor talál el egy, de ez nem történt meg, mivel 2 erős kar elrántott. Hirtelen nem tudtam ki volt az, és amikor kinyitottam a szemem, lefagytam…