22. fejezet Tündérmese

Bella szemszöge:

Miután Max elment megkönnyebbültem.
Most már akadály nélkül lehettem együtt Edwarddal.
Nem kellett attól rettegnem, hogy Max belép az ajtón, és vége a tündérmesémnek. Mert igen. Számomra ez egy tündérmese. Úgy éreztem magam, mit egy hercegnő, aki sok hányattatás után rátalált az igaz szerelemre.
Legalább is akkor még így gondoltam…

*

- Edward mennünk kell!- Hol van már? El fogunk késni…megint…
- Jövök már! – Azzal leszáguldott az emeletről a táskájával a kezében.
- Jellemző.
- Mégis mi? – Átölelt, és így mentünk ki a Volvóhoz.
- Fent hagytad a táskádat. – Nem bírtam ki mosolygás nélkül. Mint egy 3 éves, de cuki!
- Minden elfelejtek a közeledben. – Belenézett a szemembe, és közben az arca lassan közeledett felém. 1 másodperc múlva megéreztem mézédes ajkait a számon. Hirtelen még a nevemet is elfelejtettem… De várjunk csak! Pont ez a célja!
Elváltam az ajkaitól- megjegyzem igen nagy erőfeszítésembe került-, és mérgesen a szemébe néztem.
- Valami rosszat tettem? – Kérdezte kiskutya kölyök szemekkel.
- El akartad terelni a figyelmemet mi?
- Áh, dehogy! Én? Soha! – Na ezt már nem bírtam ki röhögés nélkül. Olyan fejet vágott, mint akit elkapott az anyja, mikor épp a gondosan elrejtett csokit majszolta. – Most mit nevetsz?
- Komolyan érdekel? – Fuldokoltam a röhögéstől.
- Igen. Nagyon is érdekel! – Csak nem zavarja, hogy nem látja a gondolataimat!?
- Téged! – Nyelvet nyújtottam rá, mint egy 5 éves, és gyorsan beszálltam a kocsiba.
Edward pufogott még egy kicsit a kocsi előtt, de azt hiszem egy idő után eszébe jutott, hogy ha nem siet nagyon el fogunk késni a suliból, így pár perc múlva kilőttünk a Volvóval.
A kocsiban egy szót sem szóltunk, de nem is volt baj. Mindketten a gondolatainkkal voltunk elfoglalva. Én per pillanat a családomra gondoltam. Mármint az igazi családomra. Holnap lesz 6 éve, hogy meghaltak. Azt hiszem, elmegyek a sírjukhoz. Igaz, hogy New Yorkban van, de vámpír sebességgel gyorsan megjárom. Amíg ezen agyaltam meg is érkeztünk a suliba. Persze minden szem ránk szegeződött, de mostanra már nem érdekelt. Kedvesemmel majdnem minden óránk közös volt. Én ezt persze cseppet sem bántam, sőt!

*

- Mennem kell Bella. Óra után találkozunk. – Adott egy csókot, és kisietett a teremből, én pedig ott maradtam a matek tanárt várva.
Egyszer csak meghallottam, hogy megnyikordul mellettem a szék. Felkaptam a fejemet, és szembetaláltam magamat egy energia bombával. Mondanom sem kell vigyorgott.
- Jaj szia Bella! Ma még nem is láttalak! – És persze a nyakamba ugrott Alice. Még jó, hogy ültem, mivel 100 százalék, hogy dobtam volna egy hátast.
- Én is örülök neked Alice!- Elengedtük egymást, de barátnőm még mindig nem ült le. – Alice jótállsz magadért?
- Jaj dehogy, csak tudod nagyon jól áll rajtad ez a ruha! – Azzal helyet foglalt mellettem.
- Nekem annyira nem jön be… - Egy méregzöld, comb középig érő ruha volt rajtam. Szolidan dekoltált, nyak pántos darab. Nem nézett ki annyira rosszul, csak nem éppen az én stílusom.
- Pedig istenien áll rajtad! Higgy nekem! Értek ehhez. – Ezután nagyon csendbe lett barátnő, így felé fordultam. Kicsit meglepődtem, mivel valószínűleg látomása van. A szeme elhomályosult, az arc izmai megmerevedtek… Miután magához tért felém kapta a fejét.
- Mi a baj? Mit láttál? – Kérdeztem olyan halkan, hogy csak mi vámpírok halljuk.
- Baj van Bella…