23. fejezet Látomás

Alice szemszöge:

Egy sötét helyiségben voltam. Valahol a föld alatt lehettem, mivel csak a lámpák fénye világította meg a szobát. A szoba ódivatú volt. Mindenhol fa, durva szövetek…
Mit ne mondjak, ráférne egy alapos felújítás, bár már az is sokat dobna rajta, ha valaki nagy takarítást tartana.
Egyszer csak észrevettem, hogy nem vagyok egyedül a szobában. Az egyik sarokban feküdt valaki. Közelebb léptem, de mielőtt megbizonyosodhattam volna arról, hogy jól van az illető, hirtelen megjelent még 3 személy.
Körbeálltál, és szólongatták a szerencsétlent.
- Max. Max! Ideje hazajönnöd. – Te jó ég! Ez Aro! Max nem szólt egy ideig semmit, csak ellenkezett, mikor fel akartál állítani a földről.
- Nem akarok! Hagyjatok békén! – Olyan állatias morgás hagyta el a száját, hogy még én is megijedtem.
- Nem bánkódhatsz örökké fiam. – Aro leguggolt hozzá, és gyengéd erőszakkal felrántotta a férfit.
- Nem szeret…nem szeret… - Ezt hajtogatta mindvégig. Csak ezt a két szót.
Egy hatalmas, két szárnyú ajtón át távoztak, de mielőtt kiléptek volna meghallottam, hogy Aro mond még valamit.
- Azt hiszem itt az ideje, hogy beszéljek Bellával.
*

Amint magamhoz tértem a látomásomból Bella rémült arcát láttam meg magam előtt.
Hirtelen eszembe jutott minden. Róla van szó! Max, az a Max, aki oda meg vissza van
Belláért.
- Mia a baj? Mit láttál? – Kérdezte idegesen Bella. Nem hazudhatok neki.
- Baj van Bella… - Valahogy ki kell jutnunk erről az óráról, mert itt nem beszélhetjük ezt meg. Áh, megvan! – Bella tegyél úgy, mintha rosszul lennél.
- Így is rosszul vagyok, szóval nem lesz nehéz. – Barátnőm úgy nézett ki, mint aki azonnal összeesik, ha nem jut friss levegőre.
- Mrs. Newton! Bella rosszul érzi magát. Kikísérhetném a levegőre? – A tanárnő pár pillanatig pásztázta Bella arcát, hogy biztosan rosszul van –e, vagy csak színlel. Hiába, a vámpírok ehhez is értenek.
- Rendben Alice. Kísérd ki Bellát. – Azzal segítettem neki feltápászkodni a székről, és már mentünk is ki. Amint az ajtón túl értünk rohantunk is be az iskola mellett elterülő erdőbe.
Miután hallótávolságon kívül értünk elmondtam neki a látomásomat. Bella türelmesen végighallgatta, és még utána sem szólalt meg. Én már kezdtem azt hinni, hogy sokkot kapott. Bár ez nálunk elvileg lehetetlen, de én már manapság semmin sem lepődök meg!
- Bella az Istenért! Szólalj már meg! – Ekkor rám kapta szemét, és könnyek nélkül zokogni kezdett. Sosem láttam még ilyennek. Átöleltem, és hagytam, hogy kisírja a bánatát.
- Alice…Alice, ezt azt jelenti, hogy Volterába kell utaznom. Beszélnem kell Aroval. – Szipogta ezt végig.
- Nem értem. Miért kellene oda menned?
- Azért, mert ha nem megyek akkor Aro rendel oda. El kell neki magyaráznom jó pár dolgot. És most már itt az ideje, hogy tudjon Edwardról is.
- Nem akarok akadékoskodni, de a kapcsolatotokról már tud. Tudod. Gondolat olvasás.
- Haj, tudom. De akkor is beszélnem kell vele.
- Nem lehetne ezt telefonom? – Nem szívesen engedném oda. Hát még Edward!
- Ez nem így működik. Addig a jó, amíg úgy nem dönt, hogy ide jön. Ha már Aro jön, az nem jelent semmi jót, így elébe kell mennem a dolgoknak.
- Én megértem, de a bátyám nem nagyon fog ennek örülni. – Elképzeltem a dühös ábrázatát. Mit ne mondjak, nem túl megnyugtató.
- Tudom, de valamit tennem kell.
Zajt hallottunk a hátunk mögül, de mire odafordultunk volna, már Edward állt előttünk. Csupán egy érzelmet lehetett látni az arcán, és az a szerelem volt.
- Nélkülem viszont innen ki nem teszed a lábadat. Vagy együtt megyünk, vagy sehogy.