24. fejezet Voltera

Edward szemszöge:

Éjszaka. Az utcán alig van pár ember- persze a legtöbb alkohol hatása alatt állt. Minden ép eszű ember valahogy tudja, hogy ne jöjjön ki éjnek évadján a hideg, és hát borzongató Volterai falak közé, a meghitt és valamennyire biztonságos szobából. Mert az tagadhatatlan, hogy az ódon falak, a szűk sikátorok nem épp bizalom gerjesztőek.
Mi pedig itt állunk a vár hatalmas tölgyfa ajtó előtt, és várjuk, hogy beengedjenek Aro elé. Hát igen. Ezt is megértem. Önszántamból jöttem Volterába. Pedig a hideg is kiráz ettől a helytől…
De Belláért megtettem. Semmi képen sem engedtem volna el egyedül, még akkor sem, ha tudom, hogy itt élt 5 évig.
Kíváncsi vagyok rá, hogy mire gondol. Vajon fél? Vagy izgul? Esetlen örül, hogy láthatja Arot?
Bella hirtelen rám kapta a csodaszép karamella színű szemét, és én akkor azt se tudtam, hogy hol vagyok. Legszívesebben felkaptam volna, és elvittem volna innen messze, nagyon messze. Féltettem. Mindentől, és mindenkitől. És valahol mélyen féltékeny is voltam. Végtére is Max Volturi katona, valószínűleg itt lesz. És hát ő mégis csak szereti az ÉN Bellámat, pedig tudja, hogy ő nem viszonozza ezt. Ő engem szeret, és ez valahogy erőt ad ahhoz, hogy most be mennyek ide.
Megfogtam szerelmem kezét, és összefűztem az újainkat, ő pedig ezért hálásan nézett rám. Lehet, hogy nem tudok a gondolataiban olvasni, de kiismertem már.
Ekkor kinyílt az ódon tölgyfa ajtó, és egy régi ismerős nézett velünk farkas szemet…
- Nocsak nocsak! Bella és a kis szerelme. – Demetri gúnyosan végigmért minket, és egy pillanatra megakadt a szeme az összefűzött kezünkön. Sosem bírtam ezt az alakot…
- Demetri. – Biccentettem felé. – Szerintem tudod miért jöttünk.
- Hogyne tudnám. Mindenki rólatok beszél. – Gúnyos és megvető vigyor jelent meg a képén. Szívesen letöröltem volna… - Gyertek velem. – Azzal megindult a szűk folyosón a vár belseje felé.
A várban alig volt fény. Néha egy-egy lámpa hozott fényt a sötétbe. Mit ne mondjak, mintha egy középkori tömlöcben lennék…
Hamar eljutottunk a nagyteremig, ahol Aro, Marcus, és Caius várt ránk. Bella megszorította a kezemet, és a fülemhez hajolt.
- Kérlek, ne csinálj semmi hülyeséget. – Aggódó szemeibe néztem, és elvesztem. Most jöttem csak rá igazán, hogy én mennyit jelentek neki.
- Ne aggódj, nem akarok megöletni magam. – Megcsókoltam, és utána kinyílt előttünk a kovácsolt vas ajtó.
A teremben tartózkodott szinte az egész Volturi. Velünk szemben foglaltak helyet a vezetők, és mellettük a testőreik. A terem szélén álltak a többiek. Közöttük észrevettem Janet, Alecet és Felixet. Jane gúnyosan méregette Bellát, és a gondolatai sem voltak kedvesebbek. „ Nem hiszem el, hogy már megint itt rontja a levegőt. Ez a kis lotyó csak fel akarja hívni magára Aro figyelmét. Chö, szánalmas!” Nagyon vissza kellett fognom magamat, hogy ne csináljak balhét…
Aro zökkentett ki Jane gondolataiból.
- Bella! Végre megint üdvözölhetünk köreinkben. Isten hozott gyermekem! – Azzal Bella elé lépett, és megölelte. Bella barátságosan viszonozta ezt a gesztust. Ezután hozzám fordult, és kezet nyújtott nekem. Tudtam mire megy ki a játék. A gondolataimat akarta látni. Hát én meg megadtam azokat neki.
Kezet fogtunk, de abban a pillanatba amikor összeért a bőrünk magam előtt láttam az összes gondolatot, ami vagy tőlem származik, vagy én láttam más fejében. Végigpörgette az eseményeket onnan, hogy Bella Forksba költözött. Miután végignézte az összes közös pillanatunkat, egy-egy résznél elidőzve, elengedte a kezemet, és a szemembe nézet.
Tudtam, hogy most már mindent tud. Most már nincs titkunk előtte.
- Bámulatos! – Hangosan felkacagott, de senki sem értette rajtam kívül.