15.fejezet Kétségek

Bella szemszöge:

A hetek teltek, Eszterrel pedig rengeteget beszélgettünk, hülyéskedtünk. Azt hiszem egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Megint olyanok voltunk mint régen. Mint mielőtt eljöttél volna…
Edward már más tészta volt…
A „kis lebukásunk” óta nem kerültünk olyan helyzetbe. Sőt…szinte semmilyen helyzetbe sem. Egy- egy csók elcsattant, de semmi több. És ez engem zavart. Nagyon zavart…
Olyan mintha nem kellenék már neki. Néha azt veszem észre, hogy kerül. Nem értem az okát, úgyhogy most beszélni fogok vele, ha akarja ha nem. Ezt eldöntöttem. Már csak az idő, és a hely kellene…
Amit kettesben leszek vele megkérdezem.

Pár nappal később került erre sor. És hát…érdekes beszélgetés lett belőle.
- Edward beszélhetnék veled? – Kérdeztem teljes nyugalommal.
Persze kicsim. Mondjad. – elém lépett és átölelt. Ebben csak az a baj, hogy ha ilyen közel vagyok hozzá nem tudok gondolkodni sem. Így hát elléptem tőle és az ablakhoz sétáltam.
Nagy levegő…
- Miért kerülsz? Miért nem akarsz hozzám érni? – Kérdeztem szomorúan. Megfordultam, és a szemébe néztem. Látnom kell, hogy mit reagál. Tudnom kell, hogy akar- e még.
- Miféle kérdés ez? Én nem kerüllek. – Nézett mélyen a szembe szomorúan. Tudom, hogy rosszul esik neki, hogy ezt kérdezem, de akkor is jogom van tudni.
- De kerülsz. És látom, hogy néha nem akarsz megérinteni, vagy elhúzódsz. Mond miért van ez? Tudnom kell, hogy szeretsz –e még. Még akkor is tudni akarom az igazat, ha fájni is fog, vagy ha megszakad a szívem. – Éreztem a torkomban a gombócot, tudtam, hogy mindjárt sírni kezdek könnyek nélkül.
Erre elém lépett, felemelte a fejemet, és szenvedélyesen megcsókolt. Hetekkel ezelőtt csókolt meg így. A halott szívem felmelegedett, és mint ha meg is dobbant volna.
- Hogy mondhatsz ilyen butaságokat Bella? Én mindennél és mindenkinél jobban szeretlek. Te vagy nekem a napsugár aki beragyogja az egemet, ami felmelegíti a jeges szívemet. Soha sem szerettem ennyire senkit, és tudom, hogy már nem is fogok. Neked adtam a szívemet az első pillanatban amikor megláttalak. – És ismét megcsókolt. Szorosan magához húzott, átölelt. Ez már annyira kellett nekem.
- Akkor miért húzódsz el tőlem? – Kérdeztem zihálva, mert ez a csók kicsit elvette a józan ítélő képességemet. Ha akkor nem szólalok meg tuti, hogy az ágyon kötöttünk volna ki…
- Mert féltékeny voltam. És meg kell mondjam most is az vagyok. – Vallotta be kisfiúsan. Lehajtotta a fejét, és nem nézett a szemembe.
- Féltékeny? Mégis kire? – Nem értem. Senkim nincs rajta kívül.
- Max-ra… - Na erre nem számítottam…
- Max-ra? De hát Max nincs is itt. Volterában van. Hogy lehetsz olyan valakire féltékeny, aki több ezer kilométerre van innen?
- Arra vagyok féltékeny, hogy ő előbb csókolhatott, előbb érinthette meg a bőröd, előbb ölelhetett magához, előbb szerethetett beléd. Féltékeny vagyok a közös pillanataitokra, mindenre amit vele együtt tettél. Féltékeny vagyok rá, mert ő magáénak tudhat, míg én nem… - Az utolsó mondatot iszonyat halkan mondta. Még a vámpír hallásommal is alig hallottam meg.
- De hát én TÉGED szeretlek nem Max-ot. Hozzád tartozom az első pillanattól kezdve, nem hozzá. Mellette csak éltem, de nem éreztem. Ő szeretett, de én őt nem. De téged tiszta szívemből szeretlek. – Néztem mélyen a szemébe. Tudni kell, hogy ő nekem minden.
Nem mondott semmit, csak tett. És amit tett, az fantasztikus volt. Csodálatos éjszakát éltünk át, gyönyörökkel, szenvedélyes csókokkal együtt.
Órákig csak egymás neveit suttogtuk, és azt hogy SZERETLEK.
Nem beszéltünk, csak éreztünk. És ez így volt rendjén. Szavak helyett tettekkel fejeztük ki a másiknak érzelmeinket…