Bella szemszöge:
A szertartás után mindenki gratulált nekünk. A meghívottak között szerepelt a Volturi jó néhány, számomra fontos tagja, és az új családom barátai a világ minden részéről. Azt hiszem a vendégek száma magasan verte a 60-at. Hát igen. Alice-ra lett bízva a szervezés…
Miután mindenki megölelgetett minket Edward elkezdett húzni a tánc parkett közepe felé. Tudtam, hogy most mi következik, de valahogy képtelen voltam felfogni a körülöttünk történő dolgokat. Csak a férjemre-mert igen, most már mondhatom ezt is- figyeltem. Alaposan végignéztem rajta, és meg kellett állapítanom, hogy most még helyesebb mint általában. Hogy ez hogy lehetséges, arról fogalmam sincs, de most ezen nem akartam gondolkozni. Egyszerűen élvezni akartam a pillanatot.
Edward gyakorlott mozdulatokkal forgatott a lágy zene ritmusára, én pedig doromboló kiscica módjára simultam hozzá.
Kábulatomból egy borzalmas sikoly ébresztett fel. Automatikusan összerezzentem a félelmetes hangtól, párom pedig még közelebb húzott magához és nyugtatás képen a hátamat simogatta.
Nem telt el egy másodperc, már Alice mellettünk állt és buzgón magyarázott a látomásáról. Kiderült, hogy egy fiatal lány van az erdőben akit megtámadtak. Alice beszámolója után, Edward mélyen a szemembe nézett, és aggódó hanggal megszólalt.
- Meg kell néznünk, mi van vele. Kérlek, maradj itt! – Nem tudtam semmilyen értelmes választ kinyögni, így maradt a bólintás.
Kedvesem apró csókot lopott ajkaimról és már el is tűnt. Én pedig félig meddig sokkos állapotban álltam a Cullen villa gyönyörűen feldíszített kertjében, és az elmúlt kb. 2 percről gondolkoztam.
- Bella jól vagy? Ugye nincs bajod? Nem kellene inkább bemenned? – Ilyen, és ehhez hasonló kérdésekkel bombáztak az itt maradt vendégek. Mivel a vendégek jó része elment a családommal a lányt megkeresni, a többiek ügyeletes pszichológust játszottak.
Kedvem lett volna ordítani, őrjöngeni, vagy csak egyszerűen sírva fakadni. Mind egy lett volna, csak ki tudtam adni magamból a felgyülemlett feszültséget.
Úgy éreztem, hogy az élet nem igazságos. Elvileg ez a mi napunk. Szóval ma mindenkinek vidámnak kellene lennie, nem pedig idegesnek, aggódónak és feszültnek.
Tudom, hogy nem szép dolog tőlem, hogy így gondolkodok, hisz az a szerencsétlen lány ki tudja, milyen állapotban van az erdő mélyén, de azt hiszem ma megbocsájtható az önzőségem.
Egyszer csak 2 gyengéd kart éreztem meg a vállamon. Amint magamhoz tértem megláttam a kezekhez tartozó embert - akarom mondani vámpírt- is. Eszter volt az, aki szelíd, mégis határozott mozdulatokkal a ház felé terelt. Nem szólaltunk meg, amíg fel nem kísért az Edwarddal közös szobánkba. Miután beléptünk az ajtón, nyugtatólag átölelt, és hagyta, hogy könnyek nélkül zokogjak karja között.
*
Miután sikerült lenyugtatnom pattanásig feszült idegeimet, gyorsan átöltöztem valami kényelmesebbe, lementem a vendégekhez.
Az itt maradt vámpírok vagy a nappaliban foglaltak helyet, vagy az udvaron beszélgettek egymással. De amint észrevettek, mindenki megszakította a halk beszélgetéseket, és aggódó pillantásokkal rám néztek.
- Mindenkitől szeretnék ezúttal elnézést kérni a nem rég lejátszódó eseményért. Sajnálattal kell közölnöm, hogy az esküvőnek ezennel vége. Természetesen aki szeretne még itt maradni, azt nem fogjuk elküldeni. Hely van, szóval érezzék otthon magukat.
Bejelentésem után pár vámpír elhagyta Forks területét, de a vendégek többsége itt maradt, és türelmesen várta a fejleményeket.
1 órás feszült várakozás után megérkeztek egy alig élő lánnyal. Edward amint meglátott hozzám rohant, és szorosan megölelt. Amint képes voltam beszélni rázúdítottam kérdéseimet.
- Jól vagy? És a lány? Mi történt? Rendbe fog jönni? – Ő csak ködös tekintettel nézett engem, és csak ennyit mondott:
- Azt hiszem ezt látnod kell… - Azzal felvitt Carlisle dolgozó szobájába.
Amit ott láttam nem akartam el hinni.
- Ez nem lehet…
