21.fejezet Megkönnyebbülés. vagy mégse?

Bella szemszöge:
- Te mit csinálsz? – Kérdeztem tőle úgy, mint egy hisztis tyúk. A hangom kb. egy oktávval magasabb volt az átlagnál.
- Megmentelek magamtól. – Ezt úgy mondta, mintha a világ legtermészetesebb dolgára kérdeztem volna rá. Ó te jó ég! Edward ezt most biztos végignézte. Ebből baj lesz. Max még mindig nem engedett el. Úgy állunk itt mint 2 szerelmes…
Sajnos a megérzésem igaznak bizonyult. Edward úgy rontott ki az erdőből mint egy feldühödött vad. A szeme szikrákat szórt. Nem volt épp egy kellemes látvány. Kibontakoztam Max öleléséből, és odarohantam hozzá, hogy megnyugtassam. Amint megöleltem kicsit kezdett leengedni.
- Ő az? – Na most meg ő csinálja ezt. Sohasem lesz ennek vége?
- Max nyugodj meg. Nem kell a balhé. – Próbáltam értelmesen beszélni vele, de nem nagyon lehetett. Azt hiszem, hogy ha én akkor nem állok kedvesem előtt, biztos, hogy rárontott volna.
- Miatta hagysz el? E miatt a senki miatt? – Teljesen kikelt magából. Bevallom, ezt az oldalát nem ismerem. Hirtelen megint villámok cikáztak az égen. Kezdtem megijedni. Max nem tudja kontrolálni a képességét. Még a végén felgyújtja az erdőt.
- Max ha nem nyugodsz meg, akkor … - Nem tudtam a mondatot befejezni, mivel Edward elrántott egy hatalmas Villám útjából. Hajszálon múlt, hogy ne süssön pirítóssá.
- Bella jobb lenne, ha te most hazamennél. –Hogy mi? Na még csak az kéne!
- Megörültél? Nem hagyjak itt vele. Az ki van zárva! – Pár másodpercig farkas szemet néztünk, de aztán csak beadta a derekát.
Amint a kis vitánknak vége lett, hirtelen fordulatot vett a történet. Max egyszer csak a hátam mögé került, és felkapott. Nem tudtam a vas markából szabadulni. Edward támadó állásba állt, de támadni nem tudott, mivel Max pajzsként tartott maga előtt.
- Ha kell a lány kapj el! – Azzal berohant velem az erdőbe.
- Engedj el! Megörültél? Tegyél le! – Kapálóztam a karjai között, de sajnos ő sokkal erősebb nálam.
- Talán megőrültem, de ez csakis miattad van. Szeretlek Bella, és nem foglak egyszerűen átnyújtani neki!
Egyre gyorsabban rohant az erdőben, de páromat nem tudta lehagyni. Ő a leggyorsabb. Max nem ismerte a rengeteget, így sokszor rossz irányba ment. Szakadékokat kellett átugrania, folyókon átkelnie- természetesen velem együtt, ami még jobban lelassította. Egyszer csak megállt egy tisztáson. Letett, és elkezdett fel-alá járkálni.
- Miért Bella?
- Mit miért? – Nem értettem, hogy most mire céloz.
- Miért löksz el magadtól? Miben jobb ő mint én? – Leguggolt elém, és így várta a válaszokat.
- Értsd meg, őt szeretem. – Néztem mélyen a szemébe. Nem tudtam megállni, hogy ne érintsem meg. Úgy simult a tenyerembe mint egy doromboló kiscica.
- Sosem szerettél? Egy pillanatig sem? – Nem hazudhatok többet neki.
- Soha… - Na most ásnám el magamat jó mélyre.
- Értem. Én mindig szeretni foglak Bells. Amíg csak létezem. – Azzal gyenge csókot lehelt a számra, és eltűnt a szemem elől.
Nem tudom meddig ültem még ott a réten, egyedül a gondolataimmal foglalkozva. Lehet, hogy órákat, lehet, hogy perceket, vagy napokat. Egyszerűen nem tudtam megmozdulni. Olyan volt, mintha ólomból lettek volna a tagjaim. És a lelkem…
Hát annak egyik részre megkönnyebbült, de a másik részét mardosta a bűntudat. A nagy elmélkedésemből Edward ébresztett fel. Magához ölelt, és ringatni kezdett. Azt hiszem, erre volt akkor szükségem. Arra, hogy valaki szeressen, hogy átöleljen, hogy velem legyen. Érdekes, ha elvesztünk valakit, akkor kell egy másik személy, hogy újra éljünk. Milyen önzők is vagyunk. Legalább is én most annak éreztem magamat.
- Szeretlek! Mindennél, és mindenkinél jobban! – Nem tudtam magamban tartani az érzéseimet. Belenéztem csodás arany szemeibe, és késztetést éreztem arra, hogy megcsókoljam. Hát nem is voltam rest! Úgy kaptam ajkai után, mint szomjazó a víz után. És azt hiszem nem volt ellenére a hevességem. Legalább is a gyorsan lekerült ruhák ezt mutatták…