31. fejezet Mennyegző

Edward szemszöge:

Alig akartam elhinni, hogy végre eljött ez a nap is. Végre feleségül vehetem a világ leggyönyörűbb, legkedvesebb, legbájosabb teremtését.
Ez még pár hónapja teljesen hihetetlen volt számomra. Nemrég még ezt hittem, egyedül maradok az örökké valóságban. Meg voltam győződve róla, hogy nekem nem szánt a sors senkit. Nem lehet részem a boldogságban. Ezért nem is kerestem a társamat. Beletörődtem a magányba.
Mekkorát tévedtem akkor!
- Edward élsz még? – Emmett ébresztett fel a folyamatos kalimpálásával az arcom előtt. Eléggé idegesítő jelenség…
- Igen Emm élek még, de ha nem hagyod abba az integetést az arcom előtt, akkor te ezt nem mondhatod majd ezt el magadról.
- Ez az! Ezt az én kis öcsikém! – Bárgyú vigyor jelent meg az arcán, felkapott az ölébe, és pörgetni kezdett. Kb. mint egy 2 évest. Nem tudtam szabadulni a szorításából, így csak kiabáltam vele.
- Emmett Cullen azonnal tegyél le! – Mint aki meg sem hallotta forgatott tovább. – Nem hallod? Süket vagy?!
- Emmett tedd le Edwardot! Összegyűrődik az öltönye. – Sietett segítségemre Alice. Na ilyenkor imádom én a kis húgomat!
Mackó méretű testvérem kénytelen kelletlen elengedett, persze a vigyor nem tűnt el az arcáról.
Én visszaálltam a helyemre- az oltár elé- és vártam az én gyönyörű menyasszonyomat. Nem kellett rá sokat várni. Egyszer csak meghallottam a zongorám lágy hangját, amint a nászindulót játssza. Rosalie kecses mozdulatokkal késztette a hangszert a dallam folytatására.
Én a lépcső felé kaptam a fejemet, mert lépteket hallottam az emeletről. Először Alice jelent meg virágcsokorra a kezében. Húgom egy pezsgő színű szolid koktél ruhához hasonló ruhát viselt. Természetesen 20 centis magas sarkúval. Ezen csak mosolyogni tudtam. Ő Alice.
Következőleg Esmet pillantottam meg. Ő is ugyanazt a ruhát viselte mint Alice, azzal a különbséggel, hogy balerina cipőt vett fel hozz. Ez olyan Esme-s összeállítás volt.
Figyelmemet ismét a lépcső teteje felé irányítottam. Alig vártam már, hogy megláthassam Bellát a ruhájában. Sajnos olyan jól titkolták előlem a család tagjaim, hogy fogalmam sincs hogy nézhet ki a ruha.
Még elképzelésem sincs, de abban biztos vagyok, hogy gyönyörű lesz benne Bella.
Pár másodperc kínzó várakozás után megpillantottam egy angyalt. Mert igen. Csak egy angyal nézhet így ki.
A ruha teljesen kihangsúlyozta csodás alakját. Egyszerűen ragyogott benne. Tekintetünk összefonódott, és én akkor elvesztem. Alig bírtam visszafogni magam, hogy ne fussak oda, ne kapjam fel az ölembe, és vigyem vissza a szobánkba…
Azt hiszem nagyon beleéltem magam, mert Alice apró kezei megjelentek a vállamon, ezzel nyugton tartva engem.
Menyasszonyom kecsesen lesétált a lépcsőn, és a nászinduló lassú dallamára elindult felém. Az a pár méter számomra a pokol volt! Kínzó lassúsággal haladt az oltár felé, hogy kimondja a boldogító igent, és ez által én a világ legboldogabb férfia legyek.
Minden egyes lépéssel nagyobb lett a mosoly az arcomon. Mire mellém ért valószínűleg vigyorogtam.
Aro vállalta, hogy összead minket, így ő töltötte be a pap szerepét.
Az egész szertartás alatt csak az én tündéremet figyeltem. Nem tudtam róla levenni a szememet. Egyszerűen vonzotta pillantásomat.
Aro kérdésére ébrettem fel kábulatomból.
- Edward Anthony Massen Cullen akarod-e hites feleségedül az itt megjelent Isabella Marie Swant?
- Igen, akarom!
- És te Isabella Marie Swan, akarod –e hites férjedül az itt megjelent Eward Anthony Massen Cullent? – Bella sugárzó mosollyal mondta ki azt az apró, mégis számomra világot jelentő szócskát.
- Igen, akarom!
- Edward, megcsókolhatod a menyasszonyt!
Örömmel tettem eleget Aro kérésének! Mohón kaptam felségem ajkai után. Hosszú, forró csókban forrtunk össze. És úgy éreztem, én vagyok a legboldogabb a világon.