2. fejezet

A trón termet csak a lámpák homályos fénye világítja meg. Jobboldalt hatalmas ablakok sorakoznak, amik a városra néznek rá. A látkép gyönyörű, de maga a kastély rideg és ijesztő. Évszázados falai rengeteg vérontást láttak már, és ha mesélni tudnának, kegyetlen történeteket suttognának füledbe. Én nem akarom ezt. Nem akarok itt élni az idők végezetéig. Ezért kell kiszabadulnom innen. Ezért kell elmennem Arotól, és ezért kell itt hagynom Olaszországot.
- Bella! Gyere, ülj ide mellém gyermekem. – Mondta Aro, mézesmázos hangon. Kirázott tőle a hideg. Persze szeretem őt,hiszen mindig mellettem állt ha szükség volt rá. Az életmódomat is elviselte, noha nem értett vele egyet.
Én nem ölök embereket azért, hogy a vérükkel táplálkozzak. Inkább iszom állatok vérét, semhogy emberi vér tapadjon kezemhez.
- Köszönöm. – Foglaltam helyet ükükük apám mellett.
- Tudod miért jöttem Aro. – Kezdtem bele. Jobbnak láttam nem köntörfalazni, hiszen tudja mik a terveim.
- Hogyne, de biztosan ezt akarod? Itt akarsz hagyni minket?
- Új környezetre van szükségem, és bevallom ezek a falak nyomasztanak. Unok már itt élni. Értsd meg Aro, ez az élet nekem nem jó. – Nem tudok a szemébe nézni, egyszerűen nem megy. Tudom hogy mit gondol erről, majd elmúlik, mondogatta.
- Szóval engedjelek el? Ezt várod tőlem?- Kérdezte keserűséggel a hangjában. Tudom hogy fáj neki,hogy itt akarom hagyni,de szabadságra van szükségem.
- Ezt. – Nem tudtam erre mást válaszolni. Erre nem lehet többet.
Sokáig nem szólalt meg. Már azt hittem, hogy nem mond semmit, mikor hirtelen felállt mellőlem, és sétálgatni kezdett a teremben.
- Nem számít neked Max?? Tudod, hogy most nem mehet el. Fontos dolgot bíztam rá,és nem hívhatom vissza csak azért mert neked utazgatni támadt kedved. – Gúnnyal mondta ezeket a szavakat. Tudja hogy számít nekem Max. nagyon is, de hát nem várhatok rá örökké. Bárhol megtalál a világon, és mindig üzennék magamról. Ah, tudtam, hogy ezt a szememre veti majd….
- Dehogynem számít!Tudod jól, hogy mennyire…
- Egyedül nem engedlek sehova. Ha megvárod Maxot, talán, de így nem. –Mondta keményen megnyomva a NEM szót. Ha tudtam volna sírni, már patakokban folyt volna a könnyem. De nem, még erre sem vagyunk képesek, erre az egyszerű dologra sem.
- De Julie és Matt is velem jönnének. Nem lennék egyedül, és tudnának rám vigyázni, ha már szerinted nem tudom megvédeni magam…
- Mikor indulnál Bella? – Kérdezte még mindig járkálva. Hangja tele volt idegességgel, és indulattal. Tudom, hogy keresztbe húztam a tervét. Abban reménykedett, hogy senki sem jönne el velem, de ebben tévedett. Hiába, legszebb öröm a káröröm.
- Holnap este. Az utolsó géppel Amerikába. – feszülten vártam válaszát. Dupla vagy semmi alapokra helyeztem a jövőmet. Vagy belemegy és végre elhagyhatom Olaszországot, vagy életem végéig –ami igen sokáig fog még tartani- bezárva tart egy szobában.
- Rendben. Mehetsz, de oda ahova én mondom. – Nézett rám jelentőség teljesen. Fenébe, pedig már kezdtem örülni…..
- És hova is pontosan??
- Forksba. Carlisle barátomhoz. Ő majd szemmel tart.
- Rendben, úgysincs más választásom. De Julie és Matt is jönnek. És nem költözöm Carlisle-hez.- Kikötéseim azért nekem is vannak.
- Jól van. De egyet kérek Bella. Maxnak te mondod meg.
Félek ettől, de muszáj lesz. Meg kell értenie. Tudom, hogy megfogja…