8. A majdnem esete

Bella szemszöge

A délelőtt hamar eltelt. Órákig csak a zongora felett ültem, és írtam. Jól esett kiírni magamból az érzelmeimet. Túl sok minden történt az utóbbi időben körülöttem. De mit panaszkodok? Én akartam ezt. Én akartam otthagyni Volterát, és én akartam új életet kezdeni. Szerencsére Matt megmentett a gondolataimtól.
- Bella el kellene kezdeni a szobád rendbetételét… - Mintha az apámat hallanám. Ezen mosolyognom kellett. Matt már olyan, mint ha az apám lenne. Julie pedig olyan, mint ha az anyám lenne. Nekem már ők a családom. Na meg persze Aro.
- Persze, elkezdem. – Ennek ellenére csak egy óra múlva láttam neki. Most nem akartam sietni, így emberi tempóban pakolásztam. Először kitakarítottam- porszívózás, ablak pucolás, törölgetés-, utána pedig nekiláttam a Cd-k és a könyvek elpakolásához. Csak 10 perce csináltam ezt, mikor valaki kopogott.
- Szabad! –
- Szia! – Nem akartam elhinni. Edward állt a szobám ajtajában. És már megint nagyon jól nézett ki… Bronzvörös haja szanaszét állt. Fekete inget viselt, sötétkék farmer nadrággal. Ettől a sráctól meg fogok kattanni…
- Szia! Mi járatban erre?- Kicsit furcsállottam, hogy feljött hozzám. De várjunk csak? Miért nem vettem észre, hogy az összes Cullen itt van? Tényleg kezdek megbolondulni…
- Csak gondoltam felnézek, hogy mi van veled. Na meg hogy kell –e segítség. – Olyan aranyos ilyenkor. Mint egy szégyenlős kisfiú. Nem tudok nemet mondani neki.
- Segíthetsz. Épp könyveket meg CD-ket pakolok. – Mutattam a dobozokra, amik elfoglalták a szobán felét- pedig nem kicsi a szoba-.
Leült mellém a szőnyegre, és csendben elkezdte rakosgatni a könyveimet. Olyan 10 percig egyikünk sem szólalt meg. Aztán hirtelen felkiáltott Edward.
- Üvöltő szelek? – És kaptam egy „ te ezt még ismered???????????” pillantást.
- Igen. Nagyon szeretem, mint látszik. – A könyv szinte darabokban volt. Az előlap félig leszakadt, az oldalak sárgák.
- Hű, ezzel most megleptél. Nem hittem volna, hogy olvassa még valaki ezt a könyvet.
- Pedig nagyon jó könyv. Az egyik kedvencem. Emily Brontë kiváló író nő. Kár, hogy csak egy regényt írt. Biztos vagyok benne, hogy a többi műve is ennyire magával ragadó lenne. – Upsz, kicsit elragadtattam magam.
Ezután csak ültünk, és bámultuk egymást. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, de őszintén nem is érdekelt. A világ megszűnt számomra, csak Ő számított nekem. Nem akartam megtörni a varázst, de úgy vettem észre, hogy ő sem akarja megszakítani a pillanatot. Egyszer csak megindult felém, az arcunkat alig pár centi választotta el, én pedig valósággal bepánikoltam. Nem csókolhat meg, Max-al járok!!! Te jó Isten, most mit tegyek?? Valahol mélyen szeretném, ha megcsókolna. Sőt nem is mélyen hanem a felszínen. Érezni akarom az ajkait a számon, szeretném ha megölelne, ha kedvesen rám mosolyogna. De mindezt nekem nem lehet. Van párom, és szeretem őt- legalább is eddig azt hittem, míg nem találkoztam Mr. Tökéletessel.
Éreztem a leheletét a bőrömön. Alig pár milliméter volt már csak köztünk. És mielőtt összeért volna az ajkunk, Emett benyitott a szobámba.
- Ed lassan indulnánk. Te nem jössz?- Na és itt igen meglepődött fejet vágott. Azt hiszem, még nem állt össze neki a kép. Vagy mégis? Hatalmas vigyor terült szét az arcán, és perverz fény csillant a szemeiben. – Óh értem. Van jobb dolgod… Aztán óvatosan fiatalok! A ház maradjon egyben! – Hatalmas röhögés közepette kivonult a szobából, mi meg értetlenül bámultuk az ajtót.
Amint sikerült ezt a jelenetet feldolgoznom inkább úgy döntöttem, hogy leviszem a dobozokat. Kicsit kínos ez mindkettőnknek. Legalább is nekem mindenképp…